30 év, 12 év önállóság, boka alatt két 38-as, 85C, két zöld szem körben kék ívvel, 42 cm hosszú szőkésbarna kócolnivaló, egy gyűrű (nem jegy), egy nyaklánc (ez meg nem arany), egy tattoo (nem kistappancs a mellhez és nem is delfin a vádlin), egy testvér, 90-60-90 sohasem, két unokahugi, több arc - egy lélek, két fogkrém, egy arckrém márka, 1468 szem rizs a tartóban, pártalan, ivarérett, 2 tömés, 4 szobanövény

Üres. Kong. Remeg. De érezne. Szeretne. Fél. Sír. Ott legbelül, az a valami, amit léleknek hívnak.

Sokszor kicsinek érzem magam, szeretném ha átmenne rajtam két úthenger a nagyobb hatás kedvéért, de már egyel is beérném. Megyek az utcán az emberek között és nem érzékelem mi is történik körülöttem. Két éve így megy, azelőtt semmi baj nem volt, vigyorogtam Colgate reklámot megszégyenítő vigyorral a világba, az aszfalt felett repkedtem 10 centivel, semmi gondom nem volt; időben befizettem a csekkeket, jó fizetés, kedves kollegák, csettintettem pasik lábam előtt, smink és belőtt haj nélkül lábam nem tettem ki az utcára, utazgattam, sírni csak nagyon romantikus filmeken, mély szerelemből vagy temetéskor tudtam... Nem, nem voltam soha Miss, csak naív, más nézetem volt a világról, sok dologról nem akartam tudomást venni. Kevés dolgot változtatnék meg az akkori életemből, de most sokszor többet mustrálom közelebbről a betont mint ahogy szeretném. Pontosítok. Csak a betont érzem. Kopp van. Vég (?). Hogy van ez? Vonzottam az embereket magam körül mint ragacsos légypapír a Majákat (méhecske - a szerk.). Nagyjából tudom hol a probléma forrása. Az írás segíteni fog? Bámulom a képernyőt, néha állítok a fényerősségen, háttérben zene szól és püffölöm a klaviatúrát. Mindezt perpillanat nedves hajjal, földön ülve, bekálciumozva a rohadt kis vérszívók miatt (mindenki a véremet akarja, látszik). Meglátjuk mi sül ki ebből.